Kócsagtelepen

Elmesélem a legszínesebb madárfótós kalandomat!

Egy réges-régi madarásztáborban kócsagtelepre indultunk gyűrűzni. Különleges az volt, hogy gimnazista suhanc létemre – nem is értettem, hogyan – kölcsönkaptam egy hatalmas, 500 mm-es teleobjektívet! Megilletődve vittem a jókora kályhacsövet a gyűrűzők után.

A kócsagtelep nem elérhetetlen magasságban a fák lombkoronájában volt, hanem ártéri füzesben bokrokon. Mégis biztonságban voltak a madarak, mert bokáig – térdig érő víz védte a telepet a négylábú ragadozóktól. A csapat fészekben ülő fiatalokat gyűrűzött, az öreg madarak próbáltak elzavarni minket, vagy legalábbis elterelni a figyelmünket a fészkekről. Az éppen csak röpképes, vagy inkább csak bokrokon szaladni képes, még kissé sután, esetlenül mozgó fiatalok éktelen lármával tiltakoztak látogatásunk ellen, de messze nem repültek.

Ilyen közel, ennyi kócsagot, gémet egyszerre azóta sem láttam. Csodálatos élmény volt.

A gyűrűzőktől kissé lemaradva fényképeztem a bokrok tetején szaladgáló madarakat. Gondoltam, gyakorlom egy kicsit a vadászatot a kölcsön objektívvel, mielőtt a színesre fényképeznék, ezért először fekete-fehér filmet fűztem a gépbe. Ezek a képek sajnos elkallódtak (vagy legalábbis még nem kerültek elő a fotós szekrény mélyéről). Pedig a kitárt szárnyú fehér kócsagok jól mutattak fekete – fehéren is!

Eljött a pillanat, amikor előkerült a színes film is! A zöld levelek között felnézve, meglepően közel egy öreg bakcsó nézett mozdulatlanul. Kár, hogy a levelek takarják, nem látszik egyben a madár. Jó képet nem reméltem, de kíváncsiságból belenéztem a fényképezőgépbe. Nagyon meglepődtem: a hatalmas objektíven egészen más volt minden, mint szabad szemmel. A közeli zöld levelek annyira elmosódtak, hogy csupán egy zöld fátyolt borítottak a képre, de nem takarták el a madarat. A varázslatos hangulatot az sem tudta elrontani, hogy a mocsárszagú víz lassan befolyt a gumicsizmámba.

Közben a gyűrűzők itt hagytak, a madarak megnyugodtak, csendes volt már minden. Lassan elindultam én is. Néhány lépés után földbe gyökerezett a lábam: fejmagasságban, másfél méterre tőlem egy bakcsó fióka ült a fészekben, két másik pedig kissé kimászva az ágakra próbálta elhitetni velem, hogy ők nem is madarak, csupán a bokor ága – levele.

Hát ezért maradt a közelben az öreg madár! Mozdulni is alig mertem, nehogy megzavarjam őket. Micsoda kép lenne!

A kölcsön teleobjektív itt és most nem segítség volt, hanem csak bonyodalmat jelentett. A madarak olyan közel voltak, hogy át kellett szerelni kisebb objektívre. Mozdulatlanul. Nagy kihívás volt, sokáig tartott, de megvolt. Nagyon lassan felemelem a fényképezőgépet, fényt mérek, élesre állítom a madarak szemét, keresem a legjobb képkivágást. Az ujjam már a gombon … amikor egy hangos csobbanás megzavarja a paradicsomi pillanatot.

A kölcsönkapott, oly nagyra becsült teleobjektív, a kincsek kincse elmerült az iszapos vízben.

Ekkorát, ilyen gyorsan nem zuhantam azóta sem. Egy paradicsomi csodálatos világból a pokilian kellemetlen földi valóságba!